Miserend és hirdetések - Nagyböjt 3. vasárnapja

Nagyböjt harmadik vasárnapja

A mai igeliturgia ezen a nagyböjti vasárnapon ismét gyönyörű szentírási részeket, egyenesen az Ó-, és Újszövetség gyöngyszemeit tárja elénk.

Az egyik legismertebb ószövetségi kép az égő csipkebokor. Sok középkori festő készített művészi alkotást erről az eseményről, tanulunk róla a hittanórán, s ahogy ma is, olvassuk a templomban is a Szentírásnak azt a részét.

Figyeljünk meg most egy dolgot ebből a szentírási leírásból. Mózes a mindennapi teendőjét, munkáját végezve egy érdekes jelenségre lesz figyelmes. De nem tudta, mi az. Közelebb ment, s látta, hogy ez egy égő csipkebokor, amely azonban nem ég el. Így nem tudta pontosan, mi az. Egyszer csak a saját nevét hallotta a bokorból: „Mózes, Mózes”. De még mindig nem tudta, mi az. Ezért egyszerűen válaszolt: „Itt vagyok”. De nem tudta, mi az. És ekkor bemutatkozott az Isten: „Én vagyok atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Erre Mózes eltakarta arcát, mert már megtudta, mi az, mert már tudta, ki az. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Nem azért takarta el arcát, mert, hogy olyan erős lett volna a tűz, hanem azért, mert megtudta, hogy azzal az Istennel beszél, akiről atyái annyit beszéltek. S hogy miért olyan fontos ez? Lehet, nekünk semmit sem mond ez a kifejezés: „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene”. De Mózes, mikor ezt meghallotta, mikor megtudta Isten nevét, eltakarta arcát és elkezdett félni, nagyon félni. A név az Ószövetségben és az ókorban általában nagyon fontos szerepet töltött be. A név mindig igyekezett kifejezni a dolog, vagy a személy lényegét, vagy legalább egy lényeges tulajdonságát. Maguknak az embereknek is általában egy-egy fontos, gyakran csodálatos tapasztalat után adtak csak nevet. Ezért nevezi az Isten is magát Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének, mert ezzel kifejezi Mózes őseinek a vele való csodás tapasztalatait. Ő az az Isten, aki szövetséget kötött Ábrahámmal és megsokasította annak utódait, fiút adott neki – Izsákot. Ő az az Isten, aki hatalmas dolgokat művelt Jákobbal és az ő utódaival. Ez a név: „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene” azt jelenti, azt bizonyítja, hogy Isten a mindenható, hogy minden amit mond, igaz, és ezt a vele való tapasztalatból tudjuk – tudta Mózes is. Mózes mikor ezt a nevet meghallotta, azonnal eszébe jutottak azok a csodás dolgok, melyeket ez az Isten művelt az ő elődeivel.

Népénektárunkban van egy gyönyörű ének, melyet mi is többször megéneklünk e nagyböjti időben, s amely a zsoltáros szavait adja szánkba, mikor így fogalmaz: „Istenünk, a saját fülünkkel hallottuk, atyáink beszélték el nekünk, amit napjaikban, a régmúlt időkben tettél. Hogy nem az ő karjuk szerzett nékik győzelmet, hanem a te jobbod és arcodnak fénye.” A régi embernek az volt a legnagyobb dolog, amit őseitől hallott – és készpénznek vette mindazt, amit „atyáik meséltek el”. Amit Mózes is hallott az ősatyákról: tudta, mindaz egy az egyben igaz. Számára Ábrahám, Izsák és Jákob Istene az egyetlen és leghatalmasabb Istent jelentette.

Nekünk Isten talán nem úgy mutatkozik be, mint Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, hanem úgy, mint az az Isten, aki már nem egyszer segített nekem, talán egy vagy két évvel ezelőtt, talán mikor valakit elvesztettem és óriási erőt adott ezt elviselni; az az Isten, aki csodálatos módon avatkozott bele az életembe, aki – így utólag elmondhatjuk – mindent úgy rendezett, hogy a dolgok jól alakuljanak; Az az Isten, aki megoldotta a problémát a múltkori reménytelen helyzetemben…

Gondoljunk most azokra az eseményekre, amelyekről tisztán látjuk és tudjuk, hogy maga az Isten segített nekünk, amikor éreztük, nem csak véletlenül történtek úgy a dolgok, hanem hogy Isten keze volt benne. S ha ezt megtesszük, biztos, hogy megerősödik bennünk a hit és a bizalom Isten iránt, s könnyebben fogunk tudni ráhagyatkozni a ma nehéz helyzeteiben is. S így könnyen meglehet, hogy Urunk velünk is hatalmas dolgokat művel majd, ami talán épp utódaink számára lesz majd Isten hatalmának bizonyítéka és tanúsága.

Reakció /Mt 21,33-34. 45-46/

„A főpapok és a farizeusok megértették, hogy Jézus róluk beszél. El akarták fogni...” Látjuk az evangélium történéseiből, hogy a Jézus körül állók bizony odafigyelve hallgatták az ő szavait – igaz, teljesen elutasítóan viselkedtek irántuk.

De valóban így van ez: ha tényleg hallgatjuk a Szentírás szavait, akkor az kivált valamilyen reakciót belőlünk is – sosem hagy hidegen. Aki valóban figyel az evangélium szavaira, az nem tud közömbös maradni iránta. Vagy magába néz, felismeri saját hibáit, bűneit, s Isten bocsánatát kéri; vagy elnyomja a lelkiismeret hangját, s a megismert igazság ellen tusakodik – mint a farizeusok.

Mi úgy hallgassuk naponta az evangéliumot, hogy olyan reakciót váltson ki belőlünk, mely lelki életünket viszi előbbre – az Isten felé.

Felelősség /Lk 16,19-31/

Manapság nagyon jól megfigyelhetjük, hogy egyre csak nő és nő a különbség az emberek, az emberek életszínvonala között. Ha a mai evangéliumot vesszük alapul, így is fogalmazhatnánk: egyre több a nagyon gazdag, és egyre több a nagyon szegény Lázár. Mi, még ha nem is tartjuk magunkat gazdagnak, mindenképpen a világ „jómódú” emberei közé tartozunk, akiknek van mit ennünk, innunk, van tető a fejünk fölött. Higgyük el, gazdagok vagyunk!

S így az evangélium alapján mindenképpen vigyáznunk kell, nehogy az említett gazdag ember sorsára jussunk. Ugyanis amint egy kicsivel is növekszik a jólétünk, talán így is mondhatjuk: „gyarapszik a vagyonunk”, úgy nő a felelősségünk a “Lázárok” iránt.

A nagyböjti idő egyik alap tevékenysége és „követelménye” az alamizsnálkodás. Sikerült ezt már legalább egyszer megtennem ebben a nagyböjtben? Ha még nem, itt az idő… „most van itt az alkalmas idő…”

Szent Péter apostol székfoglalása

Ahogyan mai ünnepünk nevéből már következtethettünk, ma nem egy szentre, hanem egy eseményre emlékezünk.

Szent Péter apostol székfoglalása. Ez a hallásra talán furcsa ünnep nagy fontossággal bír, amit az a tény is bizonyít, hogy már a IV. századtól megtartották a keresztények ezt az ünnepet. Hogy melyik volt ez az esemény, ami alapot adott erre az ünneplésre, azt hallottuk a mai evangéliumban. De hogy mit köszönhetünk ennek, arra is érdemes odafigyelni és azt is érdemes tudatosítani.

• Ennek az ünnepnek köszönhetjük, hogy az apostolok átadhatták nekünk Krisztus testének és vérének asztalát – tehát azt, hogy a szentmisét bemutathatjuk kétezer évvel Krisztus után is.
• Hogy az apostolok által hirdetett evangéliumot megismerhetjük, és benne világosságot és örömet találjunk.
• Hogy az Egyházat Krisztus rájuk, az apostolokra építette, és így mi is ennek a tagjaivá lehetünk.
• Hogy az apostolok és utódaik által ma is megtisztulhatunk a keresztség és a bűnbocsánat szentségében.

Ha ezeket tudatosítjuk, valóban ünnepelnünk és örülnünk kell ezen a napon.

Miserend és hirdetések - Nagyböjt 2. vasárnapja

Nagyböjt második vasárnapja

Nagyböjt második vasárnapján Egyházunk nem kimondottan a bűnbánatra hív fel, s végképp nem Krisztus szenvedését tárja elénk, hanem egy egészen más jelenet elevenedik fel az evangéliumban: Jézus színeváltozása. S ha érdekel minket ez az egész – hitünk, vallásosságunk, az egyházi év, a nagyböjt, akkor joggal kérdezhetjük: hogy jön ez ide? Mi köze Urunk színeváltozásának a nagyböjthöz?

Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Egy egyszerű hegy, ahová fölmentek - nagyon mély jelképpel bír. Az Ószövetségben is a hegy az Istennel való találkozásnak volt a helye. A kisgyermeknek is így tanítjuk: az Isten fent van, fenn a mennyben. Mi tudjuk, hogy az Isten nem egy elkülönített helyen van, de mégis a magasság az Istenhez való közeledést jelképezi. Így az evangéliumi hegy is az Istenhez való közelséget jelképezi. XVI. Benedek pápánk is így fogalmaz A Názáreti Jézus c. könyvében: Az Istenhez való közelség különös helye a hegy. (…) A hegy, mint a fölmenetel helye – nemcsak a külső, hanem a belső felemelkedésé is.

Jézus, Mózes és Illés Jézus szenvedéséről és haláláról beszélgettek. A halálról, de mégis megdicsőülten, "hófehéren ragyogva". S ez a mozzanat, tény teszi mérhetetlenül fontossá és időszerűvé ezt az eseményt e szent nagyböjti időben. E felejthetetlen esemény és élmény az apostolok felbuzdulását, megerősítését, erőre kapását segítette elő. A nagy úton - melyet ugyan már elkezdtek, de melynek a java még előttük volt - Jézus új erőt akart nekik adni, hogy ki tudjanak tartani, hogy újabb, nagyobb erőbedobással folytassák útjukat - az ég, az Isten felé.

S mi keresztények mindannyian egy utat járunk - életünk útját, mely fölfelé, a mennybe vezet. Így mi is elmondhatjuk, hogy egy hegyre vezet fel az utunk. Keresztény életünk egy hegy, mely sokszor meredek, sokszor fárasztó, ismeretlen ösvényen járunk, sosem pontosan, mi vár ránk útközben. De tudjuk, mi van ott fenn. Tudjuk, mi a cél. Tudjuk, de hogy el ne felejtsük, el ne lankadjunk, Istenünk újra és újra megmutat belőle valamit: mint az apostoloknak. Megmutat egy keveset a dicsőségből. Ezért kell, hogy mi is átéljük e nagy eseményt, Urunk színeváltozást, hogy elképzeljük annak gyönyörűségét, elmélkedjünk azon a nagy örömön, melyben Péter csak ennyit tudott mondani: „Mester, jó nekünk itt lennünk”.

Mécs László csodálatosan fogalmazta meg: „A mélyből kezdje, ki a magasba készül. (…) rabszolgasorsát állja meg vitézül.” Mi is a mélyből, a hétköznapok sokszor már unott kis harcaiból kezdjük, szinte rabszolgasors módra, hogy minél feljebb jussunk – Istenhez a legközelebb. Ugyanazokkal a bűnökkel harcolunk talán már egy élete, melyeknek többé-kevésbé rabszolgái vagyunk. De mégis kell, hogy harcoljunk velünk, hogy rabszolgasorsunkat álljuk meg vitézül. Már második hete böjtölünk ki-ki a maga módján, lehetőségeihez mérten. De ma tekintsünk az Isten dicsőségét mutató színeváltozásra, hogy el ne lankadjunk, fel ne adjuk a jó harcot, a keskeny, de meredek utat. És ne feledjük: minél meredekebb az a hegy, az az ösvény, annál előbb jutunk fel a csúcsra, ahol a mennyei dicsőség vár reánk.