Miserend és hirdetések - Húsvét 5. vasárnapja

Hogy eszünkbe jusson /Jn 14,27-31a/

Jézus nem hagyott semmit a véletlenre. Tanítása és szavai nem követelnek későbbi kiigazítást vagy javítást. Ő mindent tudott előre, tudta, mi, hogyan és mikor fog megtörténni. Nem akarta tanítványait sem bizonytalanságban hagyni. Ezért mondta el a mai szavakat az utolsó vacsorán – ezért jövendölt a bekövetkezőkről. Hogy nehogy azt higgyék valamikor is a hívek, hogy valami olyan történt, amivel Jézus nem számolt. Istennél sosincs váratlan helyzet.

S nincs ez máshogy a mi életünkkel sem. Az Isten mindent tud előre. Tudja többek között azt is, milyen bűnöket fogunk még elkövetni. Tudja, hol, ki és mikor fog megbetegedni, vagy meghalni, esetleg milyen szerencsétlenség fog bekövetkezni. Éppen ezért Istennél nincs váratlan helyzet – ami annyit jelent, hogy Istennél nincs reménytelen helyzet. Nekünk pedig most kell ezt tudatosítanuk, „hogy amikor eljön az óra, eszünkbe jusson, hogy ő előre megmondta nekünk“ – Istennel és Istennél mindig mindenre van megoldás, mert ő számol mindennel.

Legyen valóban mindig őszinte imánk, mikor ezt énekeljük, különösen majd a júniusi hónapban: „Támadna bármi vész, szívem meg nem remeg, gondot viselsz reám, hiányt nem szenvedek.” 

Szent Márk

Szent Márk evangélistát ünnepeljük. Ezért a mai szentmise elején így imádkoztunk: „Istenünk, te Szent Márk evangélistát kiválasztottad az evangélium hirdetésének fönséges hivatására.” Valóban fönséges, de egyben óriási felelősséggel járó feladat volt számára, hogy ő írja meg az egyik örömhírt Krisztus életéről. Hisz hány millió és milliárd ember olvasta már az általa leírt szentírási részt, táplálkozott lelkileg s élt az evangélium szavaiból. Nagy megtiszteltetés, de még nagyobb felelősség.

De nem csak az „evangélista” hivatás fönséges s felelősségteljes. Minden hivatás az! Úgy a papi, mint a családban betöltött szülői hivatás is. A mi hivatásunk is - bármilyen körülmények között élünk is - fönséges, mert Istentől kaptuk, s felelősségteljes, mert a következő nemzedék(ek) jövője is múlik rajta.

Szent Ágoston tökéletesen megértette, amit másoknak is tanított: „Úgy dolgozz, mint ha minden rajtad múlna. S úgy imádkozz, mint ha minden Istenen múlna.” Ezt tette Szent Márk is, s így munkája és imádsága gyümölcseként Isten egy szent evangéliummal tudatta velünk üzenetét.

Az ő példáját követve mi is kitartó munkával, s buzgó imával teljesítsük hivatásunkat.

Húsvét ötödik vasárnapja

Már néhány hete beköszöntött a tavasz. A virágzó fák, a zöldellő mezők, az éledő természet mind valami újat hoz életünkbe – új munkát, de új gyümölcsöt egyaránt. S maga a természet is gyönyörűen mutatja, hogy a világ fejlődése, az élet menete soha nem áll meg – mindig megy előre, újra és újra megújul. A régi elmúlik, s jön az új - az új hajtás, az új termés, az új nap, az új generáció. Minden megújul.

De nem csak a természet, a virág s a növény újul - hanem maga az ember is! Sőt elsősorban nekünk feladatunk a megújulás, az újjáéledés, az újjászületés, ahogyan Krisztus tanítja. Persze elsősorban nem testi, hanem lelki megújulásról beszél. Ami azt jelenti, hogy minden egyes nap fejlődnünk kell, tovább kell mennünk – nem elég egy helyben toporognunk. S éppen erre buzdít, ehhez ad erőt ez a mai szentmise is.

Ugyanis az eddig hallott összes szentírási rész az új dolgokra késztet, buzdít minket. (Már az introitusban, a kezdőénekben is ezt énekeltük: „Az Úrnak új dalt énekeljetek!” Nem régit, nem ugyanazt, mint a múlt héten, hanem újat!)

Az olvasmányban Pál és Barnabás útra kelt – tovább hirdette Isten evangéliumát, azaz valami újat vitt bele az igehirdetésbe. A szentleckében János apostol „új eget, és új földet” látott: Az új Jeruzsálemet szemlélhette, ahol a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáalkotok mindent!” S végül az evangéliumban maga Jézus is új dologról beszél: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást.” S ez a parancs nem csak kétezer éve volt új, hanem most is, ma is ugyanúgy újonnan tud hatni.

Az egész mai szentmise új dolgokról szól. S mindannyiunk: kicsik, fiatalok, nagyok és idősek számára egyaránt szól a mai üzenet: vágyódjatok, vágyódjunk az újra. Vágyódni a többre, s leleményesnek lenni a szeretetben. Sosem szabad ugyanis megelégednünk magunkkal. Sosem mondhatjuk azt: én már elég jó vagyok, eleget és elég jól imádkozok, teljes mértékben az Isten akarata szerint rendezem életem, mindenkit tökéletesen szeretek, mindent jól csinálok… Egyházunk folytonosan a megújulásra hív. Hogy naponta fel tudjuk fedezni azt az újat és jót, amit megtehetünk, s amit meg kell tennünk.

Bármennyi évesek is vagyunk, bárhanyadszor vagy is ma szentmisén, kell az újat, a többet, a jobbat keresnünk.

Mert mindig lehet jobban, mindig lehet többet. Istentől kérjünk ma mindehhez új erőt.

Előbb /Jn 14,1-12/

Nekünk keresztényeknek az imádság a mindennapi életünk része. Tudjuk és érezzük, hogy ima nélkül nem múlhat el egyetlen napunk sem. De miért olyan fontos ez?

Az imádság, a gyakori-, rendszeres imádság ugyanis egy megtartó erő, amely újra és újra a végső célt jeleníti meg, eleveníti fel. Azért kell naponta imádkoznunk, hogy naponta az örök élet szemszögéből nézzünk az életre. Erre figyelmeztet Jézus is a mai evangéliumban: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Atyám házában sok hely van.” S ez a mi fő célunk, hogy oda jussunk, hogy egy „mennyei helyet” megszerezzünk. Ezért jövünk el rendszeresen az Isten házába.

Az igazi és legfőbb „igényünk” az Isten. Csak ő tudja betölteni vágyainkat. Ne hagyjuk, hogy bármi más elterelje a figyelmünket a lényegről. A lényeg, hogy az Isten országát elnyerjük. Ahogy ugyancsak a Szentírás tanítja: „Keressétek előbb Isten országát és az ő igazságát, és mindent megkaptok hozzá.”

Önmagáért /Jn 6,22-29/

Ha valaki igazán próbál komoly lelki életet élni, az előbb vagy utóbb biztosan megtapasztalja a lelki életben is az éhséget, a sivárságot, a sötétséget. Azt, amikor nem úgy alakul életünk ahogy szeretnénk, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogyan elképzeltük.  De éppen az ilyen nehéz időszak lehet a mércéje, muattója annak, hogy vajon csupán ajándékaiért szerettük Istent, vagy őt saját magáért.

Ha nen azért az eledelért fáradozunk, amely veszendő, hanem azért, amely megmarad az örök életre, akkor ezek a nehéz idők is megerősítenek hitünkben, és nagyot lendítenek előre a lelki fejlődés útján.

Ne csupán testi-lelki igényeink kiszolgálójának tekintsük az Istent, hanem a hit útját járva olyan eledelért fáradozzunk, amely megmarad az örök életre: őt magát akarjuk – önmagáért.

 /Barsi-Telek nyomán/