Mindenszentek előestéje

Most van Mindenszentek ünnepének előestéje, vigíliája. A vigília (latin szó) annyit jelent, mint virrasztás. Ezt az előesti ünneplést az első keresztények példájára tesszük, akik már a második századtól megünnepelték mindenekelőtt húsvét vigíliáját (minden vigília anyját) – húsvétvasárnap előestéjén, éjszakáján. Hasonlóan, mint ahogy azt mi is megtesszük minden évben a feltámadási szentmisével. Vallásunkban a virrasztás pedig mindig az Úrra való vágyakozást és várakozást fejezi ki.

Egyfajta előkészület ez: már ma halljuk a nagy ünnep, Mindenszentek ünnepének olvasmányait, énekeit, evangéliumát – hogy így lelki éberséggel, lelki virrasztással már most ráhangolódjunk az ünnepre, hogy már most megértsük, mit is ünneplünk, miért ünneplük és hogyan kell ünnepelnünk. Hogy ha már az ünnep előtti este megérint minket az isteni szó, akkor az ünnep hajnalán úgy tudunk ébredni, hogy lelkünk az éjszaka folyamán magába szívhatta Isten külön ezekre a napokra adott kegyelmeit.

Látjuk, hogy egy ilyen szentmise nem az ünnep „letudása”, a szentmise-kötelesség elvégzése, hanem előkészület: hisz minden más fontos eseménybe sem csak úgy belecsöppenünk, hanem gondosan előkészülünk rá, ráhangolódunk, megszervezzük – így lesz teljes az ünnep.

Ma is hallgassuk szent énekeinket, szent imádságainkat, s halljuk meg Isten ma is időszerű, személyre szabott szavát. Azt, amin talán a mai este folyamán, vagy a holnapi szentmiséig el-elgondolkodhatunk, ami bátorítást, ösztönzést, buzdítást, reményt adhat. Készüljünk tevékenyen Mindenszentek ünnepére, hogy az ünnep öröme teljesen eltölthesse úgy gondolatainkat, mint egész érzésvilágunkat.

Évközi idő harmincegyedik vasárnapja

A bűnösöktől néha többet tanulhatunk, mint a bűntelennek látszóktól. Gondoljunk bele, milyen bűnös lehetett a vámosok feje, Zakeus? Mint arra később fény is derül: sokszorosan meglopta az embereket, behódolt az elnyomó rendszernek, elárulta saját népét. Önző volt, haszonleső volt, konok és szemtelen, csaló és hazug. Inkább ne is folytassuk tovább. Mégis ez a nyilvános bűnös, Zakeus lett a mai evangélium, azaz örömhír főszereplője, s nagy hőse. Ugyanis temérdek bűne mellett volt egy sorsdöntő, nemes, fenséges vágya. Egy olyan vágy volt ez, amely egészen a megtérésig vezette őt. Egy vágy, amely túltette őt minden bűnén, s amely mindenki más fölé emelte őt. S ezt a vágyát Szent Lukács így írja le: Zakeus látni szerette volna Jézust. Hallott róla, s talán őt magát is hallotta, hisz ott volt a nagy tömegben, ahol Jézus járt, tanított, prédikált... Hallotta, de nem látta. De látni akarta.

Egyházi énekeink, melyeket naponta éneklünk, ugyancsak sokmindenre megtanítanak. Mikor részt veszünk a szentmisén, s a pap felmutatja nekünk az Oltáriszentséget, az Úr Jézus testét, „ámbár nem látunk mást – fogalmazza meg énekünk –, mint csak kenyeret. De már Isten szava hangzott affelett.” S ha mi is vágyunk arra, hogy Istent lássuk, meglássuk, s rátekintünk a fehér szentostyára, az ő kegyelméből hitünk új és új erőre kaphat, újra és újra megerősödhet. Mert a hit nem csak az értelmünk cselekedete, hanem legalább annyira az akaratunké is: hogy hiszek-e, az nagyban függ attól, hogy akarok-e hinni, teszek-e érte. S nehogy azt gondoljuk, hogy az evangéliumban szereplő vámosnak, vagy Jézus kortársainak könnyebb volt hinnie, mint nekünk, hisz „ők szemtől-szemben láthatták Jézust, találkozhattak vele”. Olyan találóan folytatja énekünk: „Betlehem sem látott mást, mint kisdedet. Golgotán is kín közt ember szenvedett.” Testi szemükkel ők sem láttak többet: nem látták Istent. Ők egy embert láttak, akiről hinniük kellett, hogy az maga az Isten. Mi egy szentostyát látunk, s hinnünk kell, hogy az maga az Isten. Egyik-másik sem könnyebb vagy nehezebb.

A bűnös Zakeust, az ő hitét, az ő életét az mentette meg, hogy látni szerette volna Jézust. Minket, hasonlóan bűnösöket is ez a vágy menthet meg: ha szeretnénk látni Jézust, szeretnénk hinni benne, s teszünk is ezért.

Miserend és hirdetések - Évközi 31. vasárnap

Szent Simon és Szent Júdás Tádé

Isten az apostolokra bízta az evangélium hirdetését. Mindössze tizenkét emberre hagyta az emberi történelem legfontosabb tanítását és legnagyobb örömhírét: hogy Isten emberré lett, s megváltott minket. És mégis úgy alakult, hogy valóban elterjedt ez az örömhír az egész világra – az isteni Gondviselésnek köszönhetően.

S ha az Isten meg merte húzni ezt a rizikós lépést, mely az egész emberiséget lényegileg érintette, mennyivel inkább számolhatunk mi is az isteni Gondviseléssel mindennapi életünkben, apró ügyeinkben? Hisz azok megoldásához, sikeréhez sokkal kevesebb csoda kell, mint az evangélium tizenkét ember által történő töretlen elterjedéséhez! Buzdítson minket többek között az apostolok példája, hogy megatapasztaljuk: az Isten valóban minden ügyünkben gondunkat viseli.

Hogy növekedjen /Lk 13,18-21/

A mai evangéliumban Jézus arra tanít, hogy a mennyek országa, amely köztünk van, egészen kicsi-, apró dolgokból növekszik naggyá.

Egy-egy nap alatt rengeteg olyan lehetőségünk van, amelyben gondolatainkat, szavainkat, tetteinket a köztünk lévő mennyek országának építésére-terjesztésére használhatjuk fel. Az ilyen apró dolgokból állhat össze erényes életünk. Használjuk ki a lehető legtöbb lehetőséget – hogy bennünk-, közöttünk is is növekedjen Isten országa.

Allelujás vers

Talán ritkábban figyelünk rá, de majdnem minden szentmisében elhangzik egy ún. allelukás vers, amely énekkel figyelmeztet, buzdít: hogy az evangélium, amelyet következik, milyen fontos tanítást tartalmaz.

Ma ezeket a szavakat énekelte kántor urunk: „Uram, a te szavad igazság, tégy szentté minket igazságod által!” Olyan egyszerűen és pontosan kifejezi: ezek azok a szavak, melyek egytől-egyig igazak, s melyek betartása minket is szentté tesz.

Figyeljük oda erre a rövid-, kis-, egymondatos „felkészítő” énekre mindig, hogy az evangélium „magja” már jól előkészített talajba hulljon.