Sok rosszat,
elmarasztalót, sőt szégyellnivalót is hallottunk már az apostolokról: Le
akarták hívni Isten büntetését valakire, egymás között azon versenyeztek, hogy
melyikük a nagyobb, protekciósan helyet intéztek volna maguknak a mennyben...
De most igazán példát vehetünk róluk. Kishitűségük tudatában olyan őszintén fordulnak
Jézushoz, s azt kérik: „növeld bennünk a hitet”. Milyen jó hallani, hogy nem
földi vagyont vagy jólétet, nem jószerencsét vagy boldogságot kérnek, hanem
hitet. Valami olyat, ami nem csak a földi életről, de a mennyeiről is szól.
Egy „egymondatos”
ima, és mégis: mennyi minden benne foglaltatik. „Urunk, növeld bennünk a hitet.”
Növeld, mert tudjuk, sokszor milyen gyorsan elveszítjük azt: jön egy gond, s rá
a másik, s már kérdezzük is: „elhagytál, Uram? Már nem hallgatod meg az
imámat?” Milyen könnyen kétségbe esünk, mikor nem jön azonnal a válasz. Mint
ahogy Habakuk próféta kiáltott a mai Olvasmányban: „Meddig kell még, Uram,
segítségedért folyamodnom anélkül, hogy meghallgatnál?” De Isten válaszolt
a prófétának: „Írd le a látomást, vésd táblára, hogy olvasható legyen.”
Azért kellett felírni, leírni, hogy mindenki olvashassa – mint ma mi is. És mi
volt az Isten válasza, ami nekünk is válasz egy-egy hitbéli megingásunkra? „...a
maga idejében beteljesedik és nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan
bekövetkezik, tévedhetetlenül.”
S az, hogy az
apostolok hitet kértek Jézustól, azt is bizonyítja, hogy ők tényleg nem csak a
földiekre, de már a mennyeire vágyakoztak: hittek, s még erősebben akartak
hinni az örök életben.
Nem hasonlítunk mi
is ezekre az apostolokra? Hisz bennünk is oly könnyen meginog a hit. Talán
mindannyian beállhatunk ma az apostolok közé, s együtt mondhatjuk velük ezt a
gyönyörű „egysoros” röpimát – nem csak most, de minden nap, naponta többször is:
„Urunk, növeld bennünk a hitet!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése