Tegnapelőtt az egyik rádióadásban hangzott el
a következő gondolat: „Mi mindig azt kérjük Istentől, amit szeretnénk. Ő
pedig mindig azt adja, amire szükségünk van.” Sokat elmélkedtünk már azon,
hogy Isten – bár minden imádságunkat meghallgatja – nem mindig adja meg nekünk
azt, amit kérünk tőle. Azonban ha visszatekintünk életünk egy-egy szakaszára,
sokszor belátjuk: éppen úgy volt jó, ahogy történt – s talán jobb is, hogy nem
úgy alakultak dolgaink, ahogyan mi elterveztük. Egyetlen mondattal mindezt
valóban így lehet megfogalmazni: „Mi mindig azt kérjük Istentől, amit
szeretnénk; Ő pedig mindig azt adja, amire szükségünk van.”
Az idei böjt-időt hamvazószerdával-, mások
ezzel a vasárnappal kezdjük el. S ha komolyan vesszük magát a böjtöt, annak
cselekedeteit, akkor megváltozhat bennünk valami. Ugyanis ha valóban lemondunk
egy-egy kedvenc ételünkről vagy étkezséről, ha valóban többet imádkozunk ebben
az időszakban, ha valóban sok jócselekedetet végzünk, akkor a lelkünk
felemelkedik, közelebb kerül Istenhez, s egy idő után elkezdünk isteni módon
gondolkodni. Ha mindezeket megtartjuk és megtesszük, előbb vagy utóbb máshogyan
fogjuk látni dolgainkat: elkezdünk jobban bízni Istenben, elkezdjük jobban
szeretni Istenünket, s jobban tudjuk szeretjni a körülöttünk élőket is. S talán
már nem csak azt fogjuk kérni, amit – sokszor egészen önző módon – szeretnénk,
hanem már azt is, amiről tudjuk, valóban szükségünk van arra. Míg az év többi
részében egészséget kérünk, jólétet, nyugalmat, biztonságot, sikert, örömet,
addig egy-egy böjti idő közepén képesek leszünk hitért imádkozni, türelemért,
nyitott szívért, készséges-, másokra odafigyelő szívért, mindenki iránt való
szeretetért.
A nagyböjti idő megtaníthat arra, hogy ne csak
azért imádkozzunk, amit szeretnénk, de azért is, amiről meggyőződtünk:
szükségünk van rá.
