A mai igeliturgia ezen a nagyböjti vasárnapon
ismét gyönyörű szentírási részeket, egyenesen az Ó-, és Újszövetség
gyöngyszemeit tárja elénk.
Az egyik legismertebb ószövetségi kép az égő
csipkebokor. Sok középkori festő készített művészi alkotást erről az eseményről,
tanulunk róla a hittanórán, s ahogy ma is, olvassuk a templomban is a
Szentírásnak azt a részét.
Figyeljünk meg most egy dolgot ebből a
szentírási leírásból. Mózes a mindennapi teendőjét, munkáját végezve egy
érdekes jelenségre lesz figyelmes. De nem tudta, mi az. Közelebb ment, s látta,
hogy ez egy égő csipkebokor, amely azonban nem ég el. Így nem tudta pontosan,
mi az. Egyszer csak a saját nevét hallotta a bokorból: „Mózes, Mózes”.
De még mindig nem tudta, mi az. Ezért egyszerűen válaszolt: „Itt vagyok”.
De nem tudta, mi az. És ekkor bemutatkozott az Isten: „Én vagyok atyáid
Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Erre Mózes eltakarta
arcát, mert már megtudta, mi az, mert már tudta, ki az. Ábrahám, Izsák és Jákob
Istene. Nem azért takarta el arcát, mert, hogy olyan erős lett volna a tűz,
hanem azért, mert megtudta, hogy azzal az Istennel beszél, akiről atyái annyit
beszéltek. S hogy miért olyan fontos ez? Lehet, nekünk semmit sem mond ez a
kifejezés: „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene”. De Mózes, mikor ezt
meghallotta, mikor megtudta Isten nevét, eltakarta arcát és elkezdett félni,
nagyon félni. A név az Ószövetségben és az ókorban általában nagyon fontos
szerepet töltött be. A név mindig igyekezett kifejezni a dolog, vagy a személy lényegét,
vagy legalább egy lényeges tulajdonságát. Maguknak az embereknek is általában
egy-egy fontos, gyakran csodálatos tapasztalat után adtak csak nevet. Ezért
nevezi az Isten is magát Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének, mert ezzel kifejezi
Mózes őseinek a vele való csodás tapasztalatait. Ő az az Isten, aki szövetséget
kötött Ábrahámmal és megsokasította annak utódait, fiút adott neki – Izsákot. Ő
az az Isten, aki hatalmas dolgokat művelt Jákobbal és az ő utódaival. Ez a név:
„Ábrahám, Izsák és Jákob Istene” azt jelenti, azt bizonyítja, hogy Isten
a mindenható, hogy minden amit mond, igaz, és ezt a vele való tapasztalatból
tudjuk – tudta Mózes is. Mózes mikor ezt a nevet meghallotta, azonnal eszébe
jutottak azok a csodás dolgok, melyeket ez az Isten művelt az ő elődeivel.
Népénektárunkban van egy gyönyörű ének, melyet
mi is többször megéneklünk e nagyböjti időben, s amely a zsoltáros szavait adja
szánkba, mikor így fogalmaz: „Istenünk, a saját fülünkkel hallottuk, atyáink
beszélték el nekünk, amit napjaikban, a régmúlt időkben tettél. Hogy nem az ő
karjuk szerzett nékik győzelmet, hanem a te jobbod és arcodnak fénye.” A
régi embernek az volt a legnagyobb dolog, amit őseitől hallott – és készpénznek
vette mindazt, amit „atyáik meséltek el”. Amit Mózes is hallott az ősatyákról:
tudta, mindaz egy az egyben igaz. Számára Ábrahám, Izsák és Jákob Istene az
egyetlen és leghatalmasabb Istent jelentette.
Nekünk Isten talán nem úgy mutatkozik be, mint
Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, hanem úgy, mint az az Isten, aki már nem
egyszer segített nekem, talán egy vagy két évvel ezelőtt, talán mikor valakit
elvesztettem és óriási erőt adott ezt elviselni; az az Isten, aki csodálatos
módon avatkozott bele az életembe, aki – így utólag elmondhatjuk – mindent úgy
rendezett, hogy a dolgok jól alakuljanak; Az az Isten, aki megoldotta a
problémát a múltkori reménytelen helyzetemben…
Gondoljunk most azokra az eseményekre,
amelyekről tisztán látjuk és tudjuk, hogy maga az Isten segített nekünk, amikor
éreztük, nem csak véletlenül történtek úgy a dolgok, hanem hogy Isten keze volt
benne. S ha ezt megtesszük, biztos, hogy megerősödik bennünk a hit és a bizalom
Isten iránt, s könnyebben fogunk tudni ráhagyatkozni a ma nehéz helyzeteiben
is. S így könnyen meglehet, hogy Urunk velünk is hatalmas dolgokat művel majd,
ami talán épp utódaink számára lesz majd Isten hatalmának bizonyítéka és
tanúsága.