Újra egy nagyon jól
ismert példabeszédet hallottunk – a gazdagról és a szegényről. S tudjuk, hogy
ez a történet nem azt jelenti, hogy minden gazdag a pokolba, s minden szegény a
mennybe jut. Sokkal inkább arra figyelmeztet, hogy aki sokat kapott, attól sokat
fognak követelni. Elmélkedjünk közösen e mai példabeszéden.
Isten miután
megteremtette Ádámot, az egész világot az ember szolgálatába állította. Az
ember tehát bérbe kapta, hogy éljen javaival – de úgy, hogy hozzá eljuthasson. S
ha gondolunk erre, akkor könnyebben megértjük a mai példabeszédet is. A földi
javakat, a földi gazdagságot mind azért kaptuk, hogy általa szolgáljuk Istent,
segítsük egymást – s az egész földet békéssé, mindenki számára élhetővé tegyük.
Nem azért, hogy önző módon kihasználjuk, hanem hogy Istennek tetszően
felhasználjuk az egész világ javára.
Ezzel volt az igazi
probléma a dúsgazdagnál. Igaz, ő nem vetette meg a szegényt, nem verte, nem
kínozta, „csak” nem vette észre. Annyira megkeményedett a szíve a földi
dúslakodásban, hogy az elvonta minden figyelmét minden másról. Ezért
figyelmeztet ma minket is Jézus a gazdagság veszélyére. Mert nagyon könnyen
annyira hozzásimul a szívünk, hogy minden kincsünket abban keressük csak. Pedig
éppen a többletnek, a bővelkedésnek kellene arra ösztönöznie, hogy annak is
adjunk, aki nélkülöz – aki hiányt szenved. De sajnos a több – sokszor – még
több iránti vágyat ébreszt ahelyett, hogy megelégednénk annyival, amennyi
előtte volt, s a többlettel segítenénk másoknak – ezért veszélyes a gazdagság,
ezért figyelmeztet Istenünk.
A nagyobb vagyon
nagyobb felelősséggel jár. Ezért azt kérjük ma Istenünktől, hogy mindig csak
annyit adjon nekünk, amennyit még bölcsen tudunk kezelni.
