2017. április 30., vasárnap

Húsvét harmadik vasárnapja

A Szentírás a mi kimeríthetetlen, kiapadhatatlan forrásunk. Bárhanyadszor olvassuk el ugyanazt a részt, mindig tud újat mondani, új kegyelmet közvetíteni. Ezért „nem baj” az, ha egy-egy már jól ismert történetet már sokadszor hallunk.
Ma az emmauszi tanítványokról szólt az evangélium. A feltámadt Jézus megjelenik nekik, ők azonban nem ismerik fel, mert – mondja az evangélista – látásukban akadályozva voltak. Gondolkodjunk ma erről a látásról. Fizikailag, testi szemeikkel biztos, hogy látták Jézust, hisz ő ott volt-, és beszélgetett velük. Azonban lelki szemük volt az, amely nem ismerte fel, nem látta Jézust. A külső látás nem segített nekik, s nem tudtak hinni a feltámadt Jézusban. És éppen ebben mutatkozik meg, hogy minden embernek van lelki szeme: amellyel ha lát, akkor minden dologban, történésben felismeri Istent, s az ő gondviselését. Aki viszont lelkileg vak, azt semilyen kézzelfogható bizonyíték nem viszi előre a hit útján. A hit – mint tudjuk – ajándék, de nagyban függ a mi gondolatainktól, tetteinktől, hogy mennyire tápláljuk, avagy mennyire elhanyagoljuk ezt az ajándékot.
Barsi Balázs atya e húsvéti történésről elmélkedve azt mondja, hogy ez a történet egyfajta „átmenet a látom, de nem ismerem világából az ismerem, de már nem látom világába.” Magyarán: Hiába látják a tanítványok testi szemükkel Jézust, nem ismerik őt föl, s az nem viszi őket előre a hit útján. Amint azonban felismerték őt, hinni kezdtek benne, ő eltűnik a szemük elől. Azaz már ismerik, már hiszik, ugyanakkor már nem látják. Itt mutatja meg Szent Lukács, hogy mennyivel fontosabb a lelki szem, s hogy e téren mily keveset ér a fizikai látás. S ezzel sokunkhoz szól. Ugyanis talán többen azt gondolják, hogy ha itt lenne Jézus, vagy az Isten megjelenne, szemmel láthatólag jelen lenne, akkor biztos, hogy jobban hinnénk. Vagy mások azt mondják: Majd hiszek Istenben, ha meglátom őt. Itt a bizonyíték: aki nem táplálja hitét, s öntörvényűen elutasítja a magasztosabb dolgokat, annak hiába jelenne meg az Isten akár emberi alakban, akkor sem ismerné föl, akkor sem hinne. Számunkra azonban inkább Jézus szavai legyenek érvényesek, aki Tamásnak mondta: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek”.

A feltámadt Krisztusba vetett hitünk ne függjön testi látásunktól. Hagyatkozzunk inkább lelki szemünkre, melyet maga a feltámadt Krisztus világosít meg mennyei fénnyel.

2017. április 27., csütörtök

Állni /Jn 3,31-36/

Ma e szentmise előtt lehetőségünk volt Jézus Krisztust, Istenünket imádni az Oltáriszentségben. Gyönyörűen írt talán éppen erről a mai evangélium: „Aki a mennyből jött le, az mindenek fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél.“ A mennyei Oltáriszentség itt állt, s mi, földi emberek talán nem tudtunk sokáig megállni. Mert ez is egy meghatározó különbség Isten és az emberek között. Ahogyan a latin mondás is bölcsel a kartuziánus rend jelmondatával: „Stat crux dum volvitur orbis“ – A kereszt áll, miközben forog a Föld. Azaz egyedül Isten az állandó és igaz, mi emberek változunk és sokszor hamisak vagyunk.
De sose feledjük: arra kell törekednünk, hogy egyre jobban hasonlítsunk az Istenhez – az egyedül állandóhoz. S ezt a lehetőséget kínálja fel már két évezred óta Istenünk: az ő imádásában megállva és kikapcsolva az időt megtapasztalhatjuk azt a nyugalmat, örök békét, jóságot és szeretetet, amely egyedül Istenben van meg és amely maga az Isten.

Gyakran álljunk meg Isten imádásában. Hogy a földi és földies dolgok helyett egyre inkább a mennyiekre törekedjünk és vágyódjunk.

2017. április 24., hétfő

Tanulás /Jn 3,1-8/

Egy hete, húsvétvasárnap Szent Pál apostol buzdított minket, hogy „az égiekre irányuljon figyelmünk, ne a földiekre”. Ez a magatartás szükséges ahhoz is, hogy megértsük a mai evangéliumból Jézus Nikodémussal folytatott párbeszédét. Nikodémus nem érti, hogyan lehet újjászületni, ha valaki már öreg. De Jézus nem földi ujjászületésről beszél, nem földi országról, hanem mennyeiről.
Naponta tanuljuk ezt a húsvéti-, a mennyeieket szem előtt tartó lelkületet, hogy egyre tökéletesebben értsük Urunk szavait. Ez a mai nap is ehhez segítsen hozzá.

2017. április 23., vasárnap

PÁSZTORLEVÉL (Húsvét titka és a Mária-tisztelet)

      Drága Testvérek, örömmel és szeretettel köszöntelek Titeket. Húsvét ünnepe van, Jézusnak a bűn és a halál fölötti győzelmét, halálból való feltámadását ünnepeljük. Húsvéti ünneplésünk ez évben összefonódik Szűz Mária fatimai jelenésének századik évfordulójával. Jogosan kérdezhetjük: milyen helyet foglal el Szűz Mária a húsvéti eseményekben? A második vatikáni zsinat után a Szűz Máriáról szóló tanítás fontos helyet kapott pápáink tanításában és Egyházunk életében is. VI. Pál pápa a Marialis cultus pápai levélben, II. János Pál pápa a Redemptoris Mater kezdetű enciklikában tanítják, hogy a húsvéti eseménynek egyik főszereplője a Szűzanya mert Jézus édesanyja. De mint Egyházunk, vagyis mindannyiunk anyjaként is ott a helye Jézus sírjánál. Szent János evangéliuma igazolja ezt a tényt: Szűz Mária anyasága a megváltás rendjében akkor éri el tetőpontját, amikor szent Fia a keresztfán haldokolva végrendeletében nekünk ajándékozza Édesanyját, vagyis az ő anyai oltalmába helyezi az emberiséget (vö.: János evangéliuma 19. fejezetének 25-27 versével). 
      II. János Pál pápa ezt így magyarázta: Jézus e rendelkezésében, holott fájdalmai kimondhatatlanok, Édesanyja iránti törődő szeretete nyilvánul meg. Ő rövidesen vértanúhalált hal, de gondoskodik magára maradó Édesanyjáról, Szent János apostolra bízza, egyúttal maga helyett a szeretett tanítványt, János apostolt adja gondoskodó gyermekeként, aki itt az egész Egyházat, sőt az emberiséget képviseli. Ezáltal az a tény, hogy Mária anyasága az egész emberiségre vonatkozik, amit eddig csupán sejtettünk, most itt, a kereszt alatt nyilvánvalóvá válik. A második vatikáni zsinat az Egyház kétezer éves hagyományára is hivatkozva a Szűzanyát Jézus anyjának és az egész emberiség édesanyjának nevezi. Ő az Ádámnak adott ígéret sátántipró asszonya, isteni Fiának a megváltásban segítője, az Egyháznak, Krisztus misztikus teste tagjainak édesanyja, ez mind elegendő ok arra, hogy a feltámadt Krisztus győzelmét Máriával együtt ünnepeljük. Mária a Golgotán elvesztette egyszülött Fiát, de helyette megkapott minket, örökbefogadott gyermekei lettünk, te meg én, mindannyian! És azóta mi, a bűntől megváltott emberek naponta együtt lépkedünk Szűzanyánkkal a mennyország felé. Mert amilyen szilárdan, rendületlenült állt szent Fia keresztje alatt, ugyanoly kitartással és hűséggel vezet minket, adoptált gyermekeit az égbe vezető úton (vö.: ApCsel 1. és 2. fejezete).
      Ilyen lelkülettel lássuk a fatimai jelenésben is Mária gondoskodó szeretetét, az édesanya aggódását gyermekeiért. Mivel az emberiség letért az üdvösség útjáról, a liberális eszmeáramlatok rossz irányba vitték a keresztényeket is, Mária anyai szeretettel mutatja az életszentség helyes útját, melynek alapfeltétele a bűnbánat, a megtérés. A Szűzanya kegyelmi eszközöket is kínál: a havi szentgyónást, a gyakori szentáldozást, a rózsafüzér imádkozását, az öt engesztelő elsőszombat megtartását, elmélkedő imát a rózsafüzér titkai fölött és mindezek felajánlását a megsértett isteni Fölség és Szűz Mária Szeplőtelen Szíve ellen elkövetett bűnök engesztelésére. Az Egyház régóta az istendicsőítés eszközét látja a rózsafüzér imádkozásában, mert annak titkai az üdvösségtörténet eseményeit mondják el, ezért helytálló a rózsafüzér ősi megnevezése: „szentolvasó”, mert mintegy „elolvassuk” a titkokban a bibliai történéseket. A rózsafüzér 20 titkában elsősorban Jézus megváltói művét idézzük fel, csak utána, ill. mellette említjük Szűz Mária szerepét az üdvösség történetében, ahogyan ennek lennie kell. A katolikus keresztény lelkiségnek központja a hívő ember kapcsolata teremtő, szerető, megváltó Istenével, és mindehhez hozzá társul Szűz Mária anyai szeretetének segítségével. Mária tisztelete nem valami adaléka, díszítő eleme a mi kétezer éves keresztény vallásunknak. Maga az Isten helyezte őt istenanyai méltóságra, isteni Fia szülőanyjaként ott a helye a mi vallásunkban. Ezért tehát Mária tiszteletét elhanyagolni, semmibe venni, esetleg lenézően megvetni, jelenti elutasítani Jézus gondoskodó szeretetét, amellyel Édesanyját segítségül adta – Íme, a te anyád! – egyúttal elfutni Mária anyai szeretete elől. Hálából megtestesült Jézusunk iránt gyakorta imádkozzuk egyénileg, családi körben, vagy plébániai közösségben a rózsafüzért, legalább egy tizedet mindennap. Nem nehéz imádkozni, még a kisgyermekek is imádkozhatják. Imádkozható szinte bárhol: séta közben, munkába menet vagy jövet, vonaton vagy autóbuszon. És kapcsolatban vagyunk irgalmas Istenünkkel és szerető mennyei Édesanyánkkal. 
      Kedves Testvéreim, ne feledjük, hogy az igazi békesség nem háború mentes állapotot jelent, nem is a nagyhatalmak fegyverarzenáljának egyensúlyát. Béke ott van, ahol igazságosság van, az igazi béke az Isten törvényének megtartásából fakadó rend és nyugalom. De mivel az emberi értelem és akarat az áteredő bűn miatt megsérült, ezért állandóan ügyelnünk kell gondolatainkra, szavainkra és cselekedeteinkre és azokat minduntalan Isten parancsaihoz kell igazítanunk. Ezek után nem lesz nehéz egységet teremtenünk hasonlóan gondolkodó és viselkedő embertársainkkal.
      Szentatyánk, Ferenc pápa múlt év húsvéthétfőjén ezt mondta: A Szűzanya Jézus szenvedésének és halálának csendes tanúja volt és örvendező szívvel látta feltámadt Fiát. A kereszten szenvedő szent Fiát fájdalmas lélekkel látta meghalni, de nem ájult el, hite erejéből állva maradt. Kérjük ezt az erős Édesanyát, hogy segítsen bennünket is ilyen hittel húsvétot ünnepelni, a feltámadt Jézus örömét és szeretetét mindennapjainkban megélni. Az ő erős hitének húsvéti világossága erősítsen meg életútjainkon, kiváltképp, ha keresztúton kell mennünk. És húsvéti hitünkből nyerjenek bátorítást azok is, akik még nem hisznek Krisztusban, segítő szeretetünk pedig támogassa szenvedő testvéreinket is. 
      Kedves Testvéreim, húsvétnak örömét, békéjét és kegyelmeit szívből kívánom Számotokra és adom ehhez áldásomat Nektek és Szeretteiteknek, az Atya, a Fiú + és a Szentlélek nevében. Amen. 
      Mons. Marián Chovanec, besztercebányai püspök


2017. április 18., kedd

Kedd húsvét nyolcadában

A szentleckében Szent Péter apostol pünkösdi beszédéből hallottunk egy részt. Elmondta a népnek, hogy Jézus – akit keresztre feszítettek – volt a Messiás. Erre a nép hitt benne, és megkérdezte: akkor most „mit tegyünk, testvérek?”
Olyan szépen mutatja ez a szentírási rész is, hogy ha valakiben növekszik az Istenhit, akkor az újabb kérdéseket vet föl, s cselekvésre késztet: Mit tegyek most? Mit tudok tenni?
A szent húsvét nyolcadában remélhetőleg bennünk is folyamatosan növekszik a hit.  Valósítsuk meg mindazt, amire lelkiismeretünkön keresztül „isteni” késztetést érzünk.


Húsvéthétfő

Egyházunk legnagyobb ünnepét nyolc napon keresztül ünnepli, ünnepelteti. Ezt tesszük mi is, ma is, mikor a húsvét nyolcadában jöttünk el erre a szentmisére. Nagy ünnepélyességgel bír ez a mai nap is, szinte ugyanolyannal, mint húsvétvasárnap: énekeljük dicshimnuszunkat a Dicsőséget, szekvenciát mondunk, ünnepélyes a mise végi elbocsátás... Egyházunk valóban ma is teljes ünnepélyességgel ünnepelteti Urának feltámadását.
Az előbb azonban meg is magyarázta nekünk a napi könyörgés, miért is ünneplünk ilyen sokat, miért is ünneplünk egyáltalán. „Istenünk, add jóságosan, hogy földi ünneplésünk segítsen el az örök boldogságra“. Ezért. Hogy ez a mai ünneplés is felszítsa bennünk a vágyat az Isten iránt, az isteni boldogság iránt, az örök haza, a feltámadás iránt. Hogy ilyenkor megérezzük, a saját bőrünkön tapasztaljuk, mily jó hozzánk az Úr. Hogy ezt a napot tényleg az Úristen adta, hogy ujjongjunk és vigadjunk rajta, és hogy a mennyeiekre vágyódjunk általa.
Ne fojtsuk el szívünk lángját, hanem tápláljuk: imáinkkal, énekeinkkel, ünneplésünkkel. Hogy e földi húsvétunkat az örök, véget nem érő húsvéttal folytathassuk majd – kezdve feltámadásunk napjával.


Miserend és hirdetések - Húsvétvasárnap


2017. április 16., vasárnap

Húsvétvasárnap

Scimus Christum surrexisse a mortuis vere; Krisztus a halálból valóban feltámadt, tudjuk” – hangzik el e mai napon, a szent húsvét vasárnapján az egész világ minden katolikus templomában. Milyen fontos és milyen pontos kifejezés ez: „tudjuk”. Nem csak érezzük, nem csak sejtjük, nem csak gondoljuk: tudjuk.
De vajon tényleg minden keresztény ember tudja, meg van győződve arról, hogy Jézus valóban feltámadt? Az is, aki csak egy évben egyszer – talán pont ilyenkor jön el a templomba? Jó lenne, ha ilyen erős hit lenne mindannyiunkban, abban a kb. 2,2 milliárd emberben, aki Jézus-követőnek, kereszténynek vallja magát. Mégis egy-egy húsvéti ünnep alkalmával Egyházunk minden szentmisén résztvevő katolikusnak a „szájába teszi” e gyönyörű himnusz szavait, hogy együtt valljuk meg: „Krisztus a halálból valóban feltámadt, tudjuk.” Oly csodálatos nevelés, tanítás ez, mikor Istenünk az általa alapított Anyaszentegyházon keresztül olyan mélységekbe vezet, és olyan magasságokba emel minket, melyeket talán fel sem fogunk, meg sem értünk, de mégis hittel vallunk. Ezt a közös, egyetlen hitet nevezzük katolikus, egyetemes hitnek. Itt ugyanis, biztosak lehetünk benne, hogy megannyi szent – beleértve a Szent Hagyományt is – biztosítja nekünk a töretlen, s tévedhetetlen hitet. Így biztosan megvallhatjuk azt is, aminek teljes tudatára még nem jutottunk el. Mint ahogy a gyermek sem ért sokat abból, amit mondania kell, amit a „szájába adnak”: „köszönöm; jó napot; Miatyánk...” – mégis megtanítják őt erre szülei. Mert tudják, később majd megérti – fokozatosan. Így van ez az effajta hitvallásokkal is. Először talán nem értjük (s kimondhatjuk: még talán nem is hisszük), de ha továbbmegyünk a hit útján, akkor ez a mástól tanult hit egyre jobban sajátjává válik az embernek. Így válik a mi gyenge kis hitünk az Anyaszentegyház egyetemes, katolikus hite által erőssé, biztossá, teljessé – eggyé.
Szent Benedek apát, kinek eszménye és tanítása ma is jelen van Egyházunkban, gyönyörűen írja: „Az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk.” Mennyi mindenre megtanít ez a gondolkodásmód... Hisz hányszor van örömünnep, mikor nekünk nincs hangulatunk, nincs kedvünk az örvendezésre? Hányszor hirdet böjtöt, bűnbánatot Isten, mikor mi nem érezzük a bűnt, és inkább örülni szeretnénk? Hányszor beszél a feltámadásról, mikor mi csak fájdalmat, reménytelenséget érzünk szerettünk elvesztése miatt? De ezen szent eszményt követve tudunk „parancsra” böjtölni, örvendeni, ünnepelni vagy gyászolni. A liturgiában nem egyedül az jelenti az őszinte imádságot, ha kimondjuk azt, ami bennünk van (ami a szívemen, az a számon), hanem a fordítottja is igaz, mert fordítva is történhet: az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk. Ezt tanuljuk meg a feltámadás e nagy ünnepén is. Bátran mondjuk, énekeljük a szánkba adott szavakat, s immár tudatosan formáljuk hozzájuk szívünket.
Szent János apostol bement Jézus sírjába: „Látta (mindezt,) és hitt.” Milyen elgondolkodtató. Ugyanis Péter apostol, s a többiek nem hittek az üres sír láttán. Egyedül János. „Egyedül a szeretett tanítvány lelkében születik meg a húsvéti hit anélkül, hogy látta volna a feltámadt Krisztust” – írja Barsi Balázs atya. S hogy miért? Mert egyedül ő állt ott a kereszt alatt. Így az apostolok közül csak Szent Jánosban volt meg a folytonosság Jézus halála és feltámadása között. „Nélküle – írja ugyancsak Balázs atya – a kereszt és a feltámadás között áthidalhatatlan szakadék maradna.” De nem maradt, mert ő ott volt a kereszt alatt, s ott volt az üres sírban is.
Mi is ott voltunk Nagypénteken a kereszt alatt. Most pedig itt állunk az üres sír bejáratánál. Lépjünk be, lássuk mindezt, s előbb-utóbb Isten nekünk is megadja az igaz hit kegyelmét, mely ezt mondatja velünk „Scimus Christum surrexisse a mortuis vere!”