Nagyböjt ötödik vasárnapja

El kell gondolkodnunk a mai evangélium hallatán. Hiszen Jézus megtudja, hogy barátja Lázár haldoklik, de nem siet hozzá, hogy meggyógyítsa, hanem két napig távol marad. S mikor mégis elmegy hozzá, Lázár már sírban fekszik. Hát semmi részvét, szeretet nem volt Jézusban, hogy azonnal hozzá sietett volna? Sőt, akár messziről is meggyógyítjatta volna őt, mint azt máskor mással megtette. De hagyta őt meghalni. Érzéketlenül nézte azok szenvedését, akikről azt írja a Szentírás, hogy Jézus szeretett?

Ha figyelmesen olvassuk vagy hallgatjuk ezt az evangéliumi részt, felfedezhetjük, hogy Jézus a feltámasztás biztos tudatával ment Lázárhoz – azaz tudta, hogy fel tudja és fel is fogja őt támasztani. Azonban „a küszöbön álló csoda nem mosta el benne a természetes borzalmat a halál fölött, sem az együttérzést a gyászolókkal” /Adoremus/. Sőt, mint hallottuk: „Jézus könnyekre fakadt”. Pedig tudta, mi fog történni, látta a jövőt, mégis sírt. Mert ilyen az Isten. Itt van velünk, itt van közöttünk, s itt van mindennapi gondjainkban, bajainkban, fájdalmainkban is. Nem megy el ridegen, közönbösen mellettük, hanem együttérez velünk: az örvendezőkkel örvend, a sírókkal sír. Igaz, sokszor nem avatkozik közbe úgy, ahogyan azt mi szeretnénk, de nem azért, mert nem érdekelnénk őt, vagy nem hallaná meg kéréseinket. Hanem talán azért, mert ő tudja, mi fog történni, s engedi, hogy az ő dicsőségére, s a mi javunkra történjenek a dolgok. Nem csupán a földi élet szempotjából, de az örök élet, örök életünk szempontjából nézi és kormányozza életünket. Neki nem (és végső soron nekünk sem) az a lényeg, hogy itt a földön ne érjen baj, betegség vagy fájdalom, hanem az, hogy higgyünk benne, s így elnyerjük az örök boldogságot. És ahhoz, hogy hitünk ilyen érdemszerző, „üdvözítő legyen”, bizony ki kell állnia sok próbát, megpróbáltatást. De ha kiállja, mindennél nagyobb jutalmat érdemel ki – s ez az Isten terve velünk. Nem elégszik meg kevesebbel. A legjobbat akarja, készíti s adja nekünk. Csak egy példa: mit mondanánk, ha az orvos csak azért nem szúrná be az injekciót a tűvel, vagy csak azért nem adna kemoterápiás kezelést, mert az fáj? Ő is hosszútávon gondolkodik, s megengedi, hogy a kisebb fájdalom segítségével nagyobb gyógyulás mehessen végbe. Minden hasonlat sántít, de valahogy így van ez velünk, Istenünkkel, s az örök életünkkel...

És hogy Isten az ilyen tettekkel eléri-e a célját, arra az evangélium utolsó szavai adnak választ: „Sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett.”