Húsvét hetedik vasárnapja

Sokszor panaszkodnak az emberek – s néha talán mi is, hogy nem tudnak imádkozni, nem tudunk jól imádkozni. Igaz, tudunk fejből sok imádságot, el is mondjuk ezeket, de úgy gondolom, mindenki érzi: jobban is mehetne. Az imádságról ugyanis tudjuk, s megtanultuk még kisiskolás hittanon, hogy az nem más, mint „beszélgetés az Istennel”. Beszélgetni azonban tudni kell…

Mikor egy kisgyermek megszületik, nem tud azonnal beszélni. Nem tudja szavakkal kifejezni sem érzéseit, sem igényeit. Egyszerűen meg kell tanulnia beszélni ahhoz, hogy beilleszkedhessen a társadalomba. Enélkül nem megy. S ha egy más kultúrába, országba kerülünk – ott is nélkülözhetetlen a helyi nyelv ismerése, ami szintén nem egyértelmű adottság, hanem azt is meg kell tanulnunk.

S nincs más ez az Istennel való beszélgetéssel sem. Azt a beszédet is meg kell tanulnunk, mert más az, mint a mi köznyelvünk. Hisz máshogy kell az Istennel, mint az emberekkel. Más nyelvezet, más igények, más kérések, más mód...

De vajon ki tudná, ki ismerné jobban az „isteni nyelvet”, mint maga az Isten, Jézus Krisztus. Tőle kell ezért tanulnunk, tőle kell megtanulnunk imádkozni. A mai evangélium pedig kitűnő lehetőséget ad erre, mert hallhattuk azt, hogyan imádkozott Jézus. Hisz így kezdődött: „Jézus az égre emelte tekintetét és így imádkozott.” De miről is beszélgetett ő mennyei Atyjával - emlékszünk? Elsősorban értünk, s a mi örök életünkért imádkozott: „hogy mindenkinek... örök életet adjon.” Nem kért az Istentől számunkra testi egészséget, nem kért sikereket, nem „szebb jövőt”, nem anyagi bőséget, nem nyugalmas életet, hanem örök életet. S itt van az a hely, ahol érdemes átgondolni a mi, saját imádságunkat: vajon szoktunk-e az örök életünkért imádkozni? Ott van-e kéréseink között az első helyen, hogy „Uram, mindenekelőtt örök életet adj! Hogy a mennyországba jussak”?

Jézus főpapi imája az Egyház imája által folytatódik. Ezért olyan fontos, hogy rendszeresen itt legyünk minden ünnepen, szentmisén, mert Jézusunk éppen Egyházunk által akar minket megtanítani jól imádkozni. Legyünk figyelmesek minden közös imádság, szentmise, liturgia alatt, hogy az által gazdagodjon, és fejlődjön személyes imaéletünk is.

Urunk mennybemenetele

„Semmi különöset nem látunk e mai napon, mégis hisszük, Krisztus a mennybe ment” – mondja Szent Ágoston. És folytatja: „Mert akik látták, azok hirdették, és betöltötték vele az egész földkerekséget.” Mi hiszünk a Szentírás szavának, s ennek köszönhetően ma is tudunk olyan eseményt ünnepelni, amelyet saját szemünkkel nem láttunk. De remélhetőleg éppen ezért érvényesek ránk Jézus Krisztus szavai: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”

Negyven napja még húsvétot, a föltámadást ünnepeltük. Negyven nap azonban elég hosszú idő ahhoz, hogy elhomályosodjon bennünk a föltámadás fénye, hogy húsvéti örömünket újra befödjék a hétköznapok szomorúságai, s elfelejtsük, mi is vár ránk a feltámadás után. Ezért ma újra egy örömnapot ülünk, mely többek között arra szolgál, hogy újra eszünkbe jussanak a boldogság órái, hogy újra átérezzük: Isten magához, a mennybe hív, a mennybe vár, és a mennybe vezet minket. 

Csodálatosan fogalmazta ugyancsak Szent Ágoston, hogy a földi élet nehéz útján ma is „a jövő ígéretével üdítjük magunkat”. Hogy újra eszünkbe jusson a menny, hogy újra feléledjen bennünk a vágy, hogy újra megerősítsük szívünket a bűn csábításai ellen, hogy újra tisztán lássuk a célt – a mennyet, ahová ma Urunk felment. Ilyen „üdítő” legyen ez a mai nap! Mint a fárasztó munka, vagy hosszú sport után egy pohár friss víz vagy egy jéghidek Cola. Hogy felüdüljünk, s szinte megfiatalodva, újjáéledve, felfrissülve folytassuk utunkat mennyei hazánk felé.

E szentmisében gondolkozzunk el a menny boldogságán, ugyancsak Szent Ágoston szavajárását használva ma „odafenn legeltessük szívünket”. Urunk mennybemenetele többek között erre tanít.

Miserend és hirdetések - Húsvét 6. vasárnapja

Szent Rita

E mai szentmise szándékában, mint azt hallhattuk, külön kérjük Szent Rita közbenjárását, akinek ünnepe van.

Szent Rita életrajza a következő szavakkal kezdődik: „Ritát idős szülei hosszú várakozás, reménykedés és sok imádság után kapták Istentől ajándékba.” Milyen megható szavak. Szent Ritát már fogantatásától kezdve Isten ajándékának tekintették. S a szülők gyermek utáni vágyának sokéves sikertelensége nem elvette a kedvüket, nem törte le őket, nem tette őket hitetlenné, hanem éppen ellenkezőleg. Mindez arra késztette őket, hogy még buzgóbban imádkozzanak, hogy még erősebb hittel kérjék Istent.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak van olyan kérése, amelyet talán már hónapok, vagy hosszú évek óta naponta kérünk Istentől. Hogy valamihenz adjon erőt, hogy valamit adjon meg, vagy valamit vegyen el. Szent Rita ünnepénél kérjük Szent Rita közbenjárását, hogy sose adjuk fel kéréseinket. Bízzunk Istenben, hogy hibáink-bűneink ellenére is meghallgat.

Húsvét hatodik vasárnapja

Néhány éve az egyik jó barátomtól kaptam egy angol nyelvű Szentírást - Amerikából. Ami külön érdekesség benne, hogy azok a szavak, amelyeket maga Jézus mondott el, piros betűvel vannak szedve. Tehát ha kinyitjuk az evangéliumoknál első látásra megtudhatjuk, mi az benne, ami Jézus szájából származik - vagy éppen azt, hogy mennyit is beszélt Jézus. 

Így böngészve a Szentírást felfedezhetjük, hogy Jézus beszédei általában igen rövidek. Azonban Szent János apostolnál az úgynevezett búcsúbeszéd – melyből egy részt az imént hallottunk – minden ilyesmi rekordot megdönt. Ez ugyanis Jézus leghosszabb összefüggő, megszakítás nélküli beszéde az egész Szentírásban. Nevezhetjük ezt Jézus végrendeletének, utasításoknak az elkövetkezendő nehéz napokra és az apostolok egész életére is. Jézus szavai pedig megerősítenek és biztatnak – ma is. Az idős emberek közismerten sokszor elfelejthetik azt, ami pár perce történt velük, de sokszor ami gyerek- és ifjúkorukban történt, arra mindig emlékeznek. Így lehetett ez minden bizonnyal a már agg János apostollal is, aki már öregen írta meg az evangélimot: Jézus búcsúbeszédének minden szava azonban mélyen a lelkébe ivódott.

De vegyük csak szemügyre, mit is beszél olyan hosszan Jézus. Pontosabban már azt, mi előzte meg szavait: Mielőtt elmondta volna búcsúbeszédét, megjósolta Péter árulását, majd -  e szavakat imával lezárva - “elindult a Kédron patakon túlra. Volt ott egy kert…” Ismerjük tovább: Ez a búcsúbeszéd valójában a passió, a szenvedéströténet prológusa, nyitánya. Szeretetről, egységről, viszontlátásról beszél ott, ahol rejtett széthúzás és féltékenység, hűtlenség uralkodik. Ott, ahol árulás lóg a levegőben, és az érintettek még nem is igen fogták fel, hogy a búcsú pillanatait élik meg!

Van mit tanulnunk Jézustól. Micsoda nagyszerű lélek az, mely – miközben tudja, mennyit fog szenvedni – csakis a többiek vigasztalásán fáradozik. S azonfelül micsoda – mondhatnánk – merészség beszélni az egységről akkor, amikor minden széthullóban van!…Talán korunk Európája, annak erkölcse, jövője is széthullóban van, mi mégis tudunk egységről beszélni. Ugyanis Jézus ígérete alól korunk sem kap felmentést: „Az Igazság Lelke örökre veletek marad.” - ígérte meg Urunk.

Legyünk társai, munkatársai az Isteni Gondviselésnek. Így várjuk a közeledő Szentlelket!

Példa /Jn 15,12-17/

Jézus búcsúbeszédének egy részét hallottuk az evangéliumban. Azonban nem csak az apotolokhoz szólt életre alkonyán, közvetlenül halála előtt, hanem elsősorban Istennel beszélgetett. Egész élete imádság és hálaadás volt az Atyának. Ha beleolvasunk az evangéliumokba, rájövünk: Jézus állandó párbeszédet folytat az Atyával. Ezt a kapcsolatot pedig a tökéletes szeretet járja át. Mindig Istenre hallgat, és Isten is meghallgatja Őt. Mindent megtesz, amit az Atya kíván tőle. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint szavai: „Nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.“ De ezt nem csak mondta, hanem tettével meg is erősítette – ezt bizonyítja engedelmessége a kereszthalálig.

Legyen Jézus a példaképünk.

Szeretjük? /Jn 15,9-11/

A legtöbb szép és megható gondolat a szeretetről szinte mindig általánosságban beszél. Talán éppen ezért van úgy sokszor, hogy mondjuk, hogy „szeretlek”, de tetteink mást mutatnak.

 Jézusunk azonban ma egészen konkrét. Azt mondja: Ha megtartjuk Istenünk parancsait, akkor szeretjük őt. Ha nem, akkor nem. Könnyű helyzetben vagyunk, mert erre a konkrét kérdésre mi is tudunk konkrétan válaszolni. 

Szeretjük őt?

Miserend és hirdetések - Húsvét 5. vasárnapja

Húsvét ötödik vasárnapja

Egyszer egy turista az egyik kolostorba látogatott el. Beszélgetni kezdett egy ottani szerzetessel, akit megkért, hogy mutassa meg neki a celláját, a szobáját, mert nagyon kíváncsi volt, hogyan is néz ki egy szerzetesi cella. Mikor belépett a szobába elcsodálkozott, mert szinte teljesen üres volt. Meg is kérdezte: - Hát a bútorai hol vannak? Mire a szerzetes: - És az ön bútorai? – Az enyéim? Hisz én csak átutazóban vagyok itt. – Én is, felelte a szerzetes. – A mennybe tartok, csak egy kis időt töltök itt a földön. Igaz, vagy sem? Ki tudja. De elgondolkodtató.

Tény, hogy mi keresztények mind itt a világban élünk, mégis azt valljuk: zarándokok vagyunk. Valljuk, hogy életcélunk nem földi, hogy mennyei vágy vezérel minket. Ahogyan Nagy Szent Gergely pápa tanítja: „Gyulladjanak fel vágyaink a mennyeiek szeretetére; aki így szeret, az már az ég felé menetel.” Egy Krisztus utáni második századi levél pedig ezt írja z első keresztényekről: „Saját szülőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik.” Ez igaz volt azokra a keresztényekre, akik az első századokban éltek. De vajon igaz ez ránk is? Hisz annyiszor foggal-körömmel ragaszkodunk földi dolgainkhoz, kapcsolatainkhoz, tulajdonunkhoz. Annyit fáradozunk, hogy berendezzük házunkat, életünket, mintha örökké itt terveznénk élni. Annyira odafigyelünk, hogy gyermekeink minden földi jót megkapjanak. S minél több mindenünk van, annál jobban nyugtalanít, hogy azt el ne veszítsük.

„Ne nyugtalankodjék szívetek!” – szól a mai evangélium. Hát hogy ne nyugtalankodnánk, mikor annyi veszély, baj fenyegeti - de csak azt, amit itt és ide gyűjtöttünk. Azt megeszi a rozsda, megrágja a moly. De Jéus azt üzeni: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!” Ez az igazán fontos. S ha ez megvan, akkor a legfontosabbat nem tudják tőlünk elvenni. Így lehet bennünk az a nyugalom, amelyre Istenünk int. Ha tényleg ott van előttünk az életcél, s azt tapasztaljuk, hogy jó irányba tartunk, akkor valóban nincs okunk nyugtalankodni.

házass ágkötés

Befektetés /Jn 13,16-20/

Jézus a húsvéti vacsorán megmosta tanítványai lábát - említi meg a mai evangélium. Sőt nem csak ezt tette, de hosszasan tanította is őket - bár tudta, nem sokkal később szinte mind elhagyják őt. Előre tudta és megmondta. Mégis annyi energiát és szeretetet fektetett beléjük.

Egy-egy csalódás, sikertelenség után könnyen azt gondoljuk: kár volt ebbe a dolgoba vagy emberbe annyi energiát, szeretetet fektetni. Jézus azonban mást mutat. Arra tanít, hogy minden tettünknek, igyekezetünknek, áldozatunknak meg lesz a gyümölcse. Talán, sőt legtöbbször nem azonnal, de meglesz. Ne sajnáljunk időt-energiát-szeretet egymásra.

Miserend és hirdetések - Húsvét 4. vasárnapja

Keresztény a pogányok közt /ApCsel 11,19-26/

Jézus feltámadása után Jeruzsálemben és környékén az apostolok a zsidóknak kezdték meg az igehirdetést. Az volt az első hely, ahol tanítottak, kereszteltek és hirdették az örömhírt. De mégsem nevezték el őket keresztényeknek.

Csak - ahogy most olvastuk a szentleckében - a későbbi Antióchia volt az a hely, ahol először ragadt rájuk ez a név: keresztény, azaz krisztusi, krisztuséi. Antióchiában ugyanis nem csak zsidók éltek, hanem más nemzetek is, más vallásúak is – a legtöbben görögök, hellenista kultúrával – akiket csak „pogányok”-nak neveztek. S miután nekik is hirdették az evangéliumot, sokan közülük megtértek, s az őket megtérítőket nevezték el krisztusiaknak.

Nem a tanításukat illették ilyen jelzővel, hanem magukat az embereket. S ha ezt átvetítjük a mi életünkre, a mi korunkra… Nem csak a sajátjainknak – keresztényeknek kellene látniuk rajtunk, hogy krisztusiak vagyunk, hanem elsősorban a pogányoknak, a nemhívőknek. Akikkel a mindennapi életben – a munkahelyen, iskolában, a faluban – találkozunk.

Húsvét negyedik vasárnapja

Tudjuk a mai vasárnapról, hogy „a jó Pásztor vasárnapja“ nevet viseli, ugyanis Egyházanyánk minden évben egy gyönyörű, s mélységesen tartalmas jelképet eleveníti fel számunkra. A jó Pásztor, aki életét adja juhaiért – azaz Krisztus, az Isten, aki életét adja értünk, emberekért. Olyan szépen hangzanak Jézus szavai: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” Jó ezt hallgatni, s az efféle szavakat biztosan szívesen hallgatták Jézus tanítványai is. Nem sejtették azonban, hogy nemsokkal később mindez valósággá válik. Hogy Jézus tényleg feláldozza értük, értünk életét. Az egyszerű szavak akkor, a tettek közepette kaptak igazán súlyt, s akkor váltak igazán meghökkentővé, nyomatékossá.

Itt a szentmisén mi is mondunk sok jót, sok szépet. De a mi szavaink is akkor lesznek igazán nyomatékosak, súlyosak és igazak, ha azokat tettek is követik. De ne féljünk, Istenünk nem csak áldozatot kíván tőlünk - nem azt akarja, hogy szenvedjük végig az életünket.

„Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” – tanítja ugyancsak a mai evangéliumban. Mindannyian az élet bőségére vágyunk – hisz sosem elégszünk meg csak azzal, hogy túléljünk egy-egy napot, de szeretnénk minden egyeset bőségben megélni: úgy az anyagiak, mint a lelkiek, vagy a szellemi dolgok terén. Igen érdekes, hogy máshol Jézus önmegtagadásról, sőt önfeláldozásról, kereszthordozásról beszél - itt mégis garantálja mindehhez az élet bőségét.

Nehéz emberi ésszel megérteni, de mégis lehetséges megélni Jézus szavait. Milliónyi szent adott már erre példát. Ma azért imádkozzunk, hogy bármennyire képtelennek is érezzük magunkat a “jézusi életre”, napról napra próbálkozzunk meg vele.

Arra kell törekedjünk minden egyes szentmisén, minden egyes imádságban, Szentírás-olvasásban, hogy az Istent minél jobban megismerjük. Mert minél jobban ismerjük, annál jobban megtapasztaljuk – ő valóban mindenét nekünk adta. Mert minél jobban megismerjük, látva végtelen jóságát annál jobban fog bennünk erősödni a szeretet és áldozatkészség Istenünk iránt - s annál teljesebb, bőségesebb lesz egész életünk is.

Mindenek fölött /Jn 6,52-59/

Amikor egy-egy ünnep előtt a pap meglátogatja a betegeket, és elviszi nekik a szentáldozást, vagy ha éppen sürgős esetben viszi a betegek kenetét a haldoklónak, mindig a mai evangélium szavait mondja el az áldoztatás előtt: “Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne.”

S hogy miért olyan fontos ez? Abban a nehéz pillanatban, talán haláltusánk közepette nem fogjuk érteni teljesen e szavakat, s talán nem is tudunk majd rájuk odafigyelni. Egy dolog azonban legyen eszünkben - s ezt már most az eszünkbe/szívünkbe véshetjük: Bármily nagy a betegség, még ha halálos is, Istennek affölött is van hatalma. Semilyen betegség, sőt még a halál sem szakíthat el minket Krisztustól, mindenható Istenünktől. S ha ezt most megjegyezzük, a nehéz pillanatban talán éppen ez fog lelki erőt adni. Ezek a szavak arra emlékeztessenek, hogy Istenünk valóban mindenek fölött áll. S mi az ővéi vagyunk.

Aki eszi /Jn 6,44-51/

A mai evangélium szavai annyira világosak és érthetőek, hogy nehéz lenne valamit is még hozzátenni. Aki eszi az én testemet, örökké élni fog – mondja Jézus. És tudjuk, hogy ekkor a saját testéről beszélt, az Oltáriszentségről. Enni ezt a kenyeret, tehát ehhez a szentséghez járulni csak tiszta szívvel, a kegyelem állapotában lehet. És ha Jézus azt ígérte, hogy ha ezt esszük, elnyerjük az örök életet, azzal azt is mondta, hogy ennek az eledelnek köszönhetően ellenállóbbak tudunk lenni a bűn, de elsősorban a halálos bűn ellen.

Mert „az Oltáriszentség, az áldozás nem csak növeli az egyesülésünket Krisztussal, hanem ugyanúgy elválaszt minket a bűntől. Úgy egyesít bennünket Krisztussal, hogy bennünket egyszerre megtisztít az elkövetett bűnöktől és megóv a jövendő bűnöktől.” – tanítja a Katolikus Egyházunk Katekizmusa. /1391-1393/

Merítsünk mi is naponta ebből az üdvösség forrásából, hogy tiszta életünk méltó legyen a keresztény névhez, ami annyit jelent: „Krisztusé”.

"Május hónap szép virági"

A május nálunk, római katolikusoknál Szűz Máriának szentelt hónap - ezt kezdjük el itt a templomban is e mai nappal. Ismert szentünk, Néri Szent Fülöp már a 16. században arra biztatta fiataljait, hogy ebben a hónapban virágkoszorúkkal díszítség a Szűz Mária képeket, énekeljenek köszöntésére, és jótettekel bizonyítság a Szűzanyához való ragaszkodásukat.

Folytassuk, élesszük fel ezt a szent hagyományt, s tanítsuk magunkat és egymást Szűz Mária folytonos tiszteletére. Imádkozzuk el naponta a litániát, díszítsük mi is, itt is, otthon is Mária szobrainkat-képeinket virágokkal, s végezzünk jócselekedeteket - felajánlva mindezt Szűz Mária tiszteletére. 

Miserend és hirdetések - Húsvét 3. vasárnapja