2017. április 15., szombat

Húsvét vigíliája

Ezen a mai estén, ezen a mai éjszakán égő gyertyával a kezünkben álltunk, állunk itt a templomban. Ugyanis így – az evangélium intő szava szerint – hasonlók vagyunk azokhoz a szolgákhoz, akik virrasztva várnak uruk érkezésére. A virrasztás persze egyfajta jelkép, de nem szabad csak átvitt értelemben felfogni (Barsi nyomán). Éppen ezért Egyházunk liturgiája gondoskodik arról, hogy egy évben legalább egyszer testileg is virrasszunk Istenünkre várva.
Az effajta virrasztással ugyanis Isten iránti hűségünket mutatjuk meg. Hogyha el is lankadunk, el is, vagy bele is fáradunk dolgainkba, igyekezetünkbe, harcainkba, életünkbe vagy éppen hitünkbe, mikor megkérdőjeleződik az egésznek az értelme, amit eddig csináltunk – egyszóval ha kritikus pontra érünk, akkor azon át kel esnünk. A virrasztás mindezen fáradtságok, holtpontok legyőzésének a jelképe. Mi is ilyen szívvel virrasszunk, és éljük meg Urunk feltámadását, mely reménytelennek látszó harcainkhoz is reményt és erőt adhat. Urunk feltámadása segít, hogy túl lássunk a síron – túl lássunk a halálon – túl lássunk az akadályokon.

E mai, nagyszombati virrasztásunk is erre ébresszen rá, ehhez adjon hitet, ebben erősítsen. Ez a mondat oszlasson el szívünkben minden homályt és kételyt: Krisztus a halálból valóban feltámadt!